2005-ben egy antiszociális, az irodalmi magyart még csak hírből sem ismerő dobos úgy döntött, elhagyja a jól kitaposott ösvényt és alapjaiban más irányvonalat követve próbál meg felépíteni egy próbatermet.

Szentély logo

Mik voltak az indokok? Igényesség, fegyelem, tisztelet, őszinteség. Ezek a szavak nagy tartalommal bírnak, de a való életben inkább csak elcsépelt közhelyeknek számítanak és mégsem volt semmi, ami a cél megvalósítását megakadályozhatta volna. Amikor egy olyan korban élünk, ahol mindenki mindent azonnal akar megszerezni, a türelem és a kitartás a legszebb erény. Néhány röpke év után az akkori terem már nem csak egy zenekar otthona volt, hanem egy-két banda szintén csatlakozott és együttműködve dolgoztak tovább. Természetesen mindez nem zajlott zökkenőmentesen, hiszen akár egy kapcsolatban, itt is volt egy összecsiszolódási folyamat, mégis lassan egy maroknyi zenész elkezdett bízni a teremben. Évek teltek el és ahogy múlt az idő folyamatosan nőtt a teremben próbáló zenekarok száma, de sajnos akadtak olyanok is, akik a dobos fanatikus megszállottságát nem tudták átérezni. Ez volt az első és legnagyobb akadály, mivel nem kevés olyan zenész próbált bekerülni a terembe, akiknek semmi más céljuk nem volt azonkívül, hogy a lehető legjobban kifacsarják a termet. Komoly viharok jöttek, melyek ugyan nem tartottak sokáig, de a vége nem lehetett más csak az, hogy a renegát bandák távoztak.

A türelem viszont kezdett beérni és meghozni a gyümölcsét. Egyre több zenekar, akik érezték magukban a vágyat egy igényes próbahely iránt találtak rá a lehetőségre és csatlakoztak hozzánk. Nem csak a zenészek, de a technikai park is kezdett egyre magasabb szintet megütni, ez pedig olyan egyensúlyt teremtett, hogy feltehettük a kérdést, “…hogyan tovább..?”

A választ, mint mindig az idő adta meg. Eljött a nap, amikor négy év – napi tíz óra – munka után megengedhettük magunknak egy nagyobb termet. A költözés hihetetlenül kemény feladat volt, ne feledjük, ekkor már hét zenekarról és azok komplett cuccáról volt szó, mégis egy nap alatt birtokba vettük új birodalmunkat és elkezdődött az a folyamat, ami a mai napig tart. Ha valaki azt gondolná, hogy ezek után a teremben próbáló zenekarok révbe értek, téved. Az igazi iszonyat csak most következett. Egy banda, az alapító dobos zenekara egyre többet és egyre keményebben követelt, aminek nem lehetett más a vége csak a szakítás és megtörtént az elképzelhetetlen, a dobos nem a zenekart, hanem a termet választotta. Mint a fuldokló ki az utolsó pillanatban levegőhöz jut, úgy lélegzett fel a terem és kezdett szárnyalni. A megfelelő emberek közössége most már igazán összeforrt és egy fokozattal magasabbra váltottunk. A terem ekkor már jobban hasonlított egy igazi otthonra és ezt nem a mikro, a hűtő, a internet-hozzáférés, a rengeteg szőnyeg és poszter, vagy a kanapé biztosította, de ez a terem volt az első, ahol az ott próbáló zenészek ráéreztek egy igazi család teremtette biztonságra és ezt a bizalmat a terem százszorosan hálálta meg. Fejlődött a hangszerpark és mindenki tudta, az a viselkedés, ami máshol természetes, itt halálos bűn. Ez néhány zenekarnak nehézséget okozott és távozásukkal lehetőséget adtak azoknak, akik hittek abban, hogy egyszer ebben a teremben fognak alkotni.

Fontos leszögezni, hogy a család kifejezés szándékos, mivel mi valóban összetartunk, bármiről van is szó. Aztán eljött a pillanat, amikor egy tavaszi nagytakarítás után valaki kimondta először – “ez a mi Szentélyünk…”. A szó azonnal közkedvelt és használt lett a zenészek körében. Beszélni kell róluk is, hiszen aki megszokta a terem nyújtotta biztonságot és azt, hogy semmi mással nem kellett törődnie csak magával a zenével, egyre igényesebb, kidolgozottabb zenét játszott és ez meglátszott a koncerteken is. Egy Szentélyben próbáló banda fellépése, legyen az bárhol, maga volt a kézzelfogható bizonyosság, hogy milyen erőt képvisel ez a közösség, milyen mély és végtelen az az energia amiből naponta mindannyian merítünk. A terem kezdett egyre jobban bekerülni a köztudatba és hat év után ideje volt továbblépni: nyitni a külvilág felé.

A dobos mestere elvállalt egy kurzust és ez volt az utolsó olyan esemény, mely meggyőzte a kételkedőket. A Szentély korszakkal előzi meg bármelyik másik próbatermet és kezd egy apró underground sejtté fejlődni. Mi jogosított fel arra, hogy ezt mondjam? A válasz egy név, Volent Zsolt. Huszonegy évvel ezelőtt egy olyan kapcsolat indult el a mára már legendássá vált a néhai Rock Klub falai között, mely folyamatosan adta az energiát mindkét dobosnak és a legsötétebb órákban is lehetett számítani rájuk. Kialakult egy közösség, de nem tudott gyökeret ereszteni, hiszen ma már sajnos a kilencvenes évek meghatározó alakjai vagy abbahagyták vagy belefáradtak a zenélésbe, de természetesen mindig vannak kivételek.

Godó Jenő Miklós

Godó Jenő Miklós

Eljött az első alkalom, amikor nyitott, bárki által látogatható eseményt rendeztünk, ami hihetetlen sikert eredményezett, egyúttal ráébresztett mindenkit, hogy igenis van választás és mindig a nehezebb út hozza meg a gyümölcsét, mert ma 2011-ben nem csak a Szentély zenészei, de a meghívott profik is jól érzik magukat nálunk.

Hogy mit hoz a jövő? Nem tudhatjuk, de egy dolog biztos: ennél csak tovább mehetünk és egy olyan családot hoztunk létre melyhez fogható nincs még egy. Tiszteljük egymást. Büszkék vagyunk arra, amit létrehoztunk.